2000. október 1-én korán keltem, pedig vasárnap volt. Korán keltem, de ez kicsit sem számított, mert a világ másik felén 14 férfi egy csapatként vívta meg a gigászok harcát a sydney-i Ryde Aquatic Centreben. Az utolsó csatát az olimpiai döntőben, ahol a magyar fiúk nemes egyszerűséggel gázoltak át az oroszokon. Héttel nyertünk, Tibor 4 gólt lőtt. Mint korábban, akkor is megállíthatatlan volt. A harmadik olimpiáján végre ott lógott a nyakában az arany. Ahogy mondta: „a legfontosabb arany”.
Akkor, 9 évesen láttam őt először vízilabdázni. Mint a sportág növendéke keresve sem találhattam kitűnőbb példaképet nála. Ám Benedek Tibor nemcsak az én, nemcsak egy ország, és nemcsak a vízilabda-társadalom, hanem az egyetemes sport példaképévé vált. A vízben a nyolcas sapkában és a parton a válogatott kapitányaként felejthetetlen örömöket okozott minden sportfanatikusnak. Alázata, kitartása példaként szolgál a jelen és a jövő sportgenerációjának.
Két éve, amikor Szentesen járt, már felfedezhetők voltak betegsége jelei, de azt gondoltam, az nem lehet, hogy ő ne gyógyuljon meg. Őt egyszerűen nem lehet legyőzni! Őt, aki azt mondta: „…mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.” Az élet azonban kegyetlen. 47 évesen elvett egy édesapát, egy férjet. Őszinte részvéttel adózom e sorokkal gyászoló családjának.
És elvett egy bajnokot. A legnagyobb legendát. Ahogy Csapó Gábor és dr. Faragó Tamás is mondta: „Nekünk van egy Benedekünk…”
Pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Emlékét örökké őrizzük.
Sebők Tamás
