Hoztak valamit magukból
A „Zene-világ –zene” hangverseny-sorozat szervezésében szerepelt a Tóth József Színházban Grecsó Krisztián és fellépőtársa, Beck Zoltán.
A közkedvelt szegvári eredetű író egyre rokonszenvesebb és népszerűbb lesz minden megjelenésével, fellépésével. Egyre közvetlenebb lesz a hangja, nagyobb az empátiája műveinek szereplőivel. Szentesen, akár falujában, Szegváron és a környéken mindenütt, már nem csak, mint „a mi kutyánk kölyke” – szerep miatt közkedvelt, hanem jó és színvonalas íróként szeretjük, várjuk és olvassuk műveit, nézzük és hallgatjuk fellépéseit a színházban, vagy az ifjúsági házban. Társa, Beck Zoltán hasonló őhozzá korban, stílusban, műfajban és hangnemben is. Énekkel, gitárral előadott trubadúr-líra és elbeszélő próza váltják egymást, többször szerepcserével előadott vallomásaikban.
Egy-egy témát nagyon ötletes háttér-rajzokkal jeleznek. Díszlet is van. Fal-nagyságú papírlapok lógnak a színpad hátulján, melyeket előadásuk egy-egy része előtt úgy tesznek láthatóvá az előadók (és szerzők), hogy az előtte levőt kézzel letépik. Először a címlapot, akkor előbukkan a gyermekkor elhagyásának világa, aztán egy kusza falusi és toronyházas utcarészlet, majd egy borbélyműhely jelenik meg, kezdetlegesnek tűnő, naiv rajzok, beborítják a színpad hátulját. A többit a szavak végzik el, az őszinte, kíméletlen, intim és fájdalmas, gyönyörű és felszabadító mondatok.
Az utolsó szám már Budapestnek tiszteleg. Mindketten nagy és küzdelmes utat tettek meg faluról a fővárosig, a sikerig és a hírnév csúcsáig, de egy másodpercnyi elbizakodottságot sem érzünk bennük. Nem a haknizó művész pózából tekintenek le a közönségre, hanem egy őszinte, mondhatni intim kitárulkozást látunk magas színvonalon.
Egyszerűen szeretni kell őket.
Mostanában olvastam Grecsó „Apám üzent” című megrázó könyvét. A belőle felolvasott részlet most még nagyobb érzelmi vihart keltett bennem, mint a könyv e fejezetének betűi. Az elbeszélő nem az apja betegségét, hanem a saját érzelmeit írja le ebben a könyvben. Nem egy családregényről van szó. Az ősökben azt a közös génláncot keresi, amit saját lelkében hordoz. Ugyanakkor, mint cseppben a tenger, ebben a rövid szövegrészben, melyet most felolvasott, benne van saját érzelmeinek egész skálája: a gyűlölet az elrabolt gyerekkor miatt, a teljes megértés és feloldozás az elveszett tehetség tehetetlen vergődése láttán, a végtelen gyöngéd szeretet a gyenge, már haldokló beteg apa iránt, az öröm, hogy úgy tűnik, mintha most jobban lenne, és a kétségbeesett kijózanodás a teljes szellemi visszaesés láttán. Ugyanakkor megjelenik a személyes sértettség: őt, a fiát. Aki éppen gondozza őt, nem ismeri fel az apja, de egy amerikai filmsztárra emlékezik. Tudja ő, hogy a tudatvesztés irányát nem határozza meg annak áldozata, de hát a szeretet ennyire nem „zsigeri”?
(Ez a „semmi sem biztos, hogy úgy van, az élet ingovány” – az én megfogalmazásom – – érzés számomra a „Vera” című regényében jelent meg először).
Sokat lehetne még írni azokról a gondolatokról, melyeket ez az előadás keltett bennünk, de most csak annyit: ez valódi irodalom, élmény értékes és tartalmas este volt a színházban.
Dr. Papp Erzsébet
Délelőtti... 
