Amikor még kicsi voltál,
Ők voltak már a nagyok.
Tanítgattak, így teltek el
egymás után hónapok.
Megmutatták, – mit, hogyan kell,
– felöltözni, rendesen.
Cipőt fűzni, begombolni,
nevelgettek kedvesen.
Megmosdattak, rendbe tettek,
mutatták, hogyan csináld.
Jó példából megláthattad,
hogy működik egy család.
Foglalkoztak lelkeddel is,
irányítva hitedet,
minden jóra tanítottak,
amire csak lehetett.
Erkölcsre és etikettre,
emberségre, ahogy kell,
hogy a zajos nagy világban,
egyedül se tévedj el.
Lassan te is nagyra nőttél,
világképed összeállt,
saját lábra tudtál állni,
ma már tudod, hogy csináld!
Mára Ők megöregedtek,
s felejtenek dolgokat.
Emlékezz majd: foglalkoztak,
egykor veled oly sokat.
Nem mozog már úgy a testük,
fájhat minden mozdulat.
Elromlik a memória,
ami mindent megmutat:
El-eltűnik egy-egy zokni,
cipőt kötni is nehéz,
begombolni a gombokat,
reszketve nem bír a kéz.
Rakoncátlan minden eszköz,
fésű, kanál, mind remeg.
Szerencsés, ha cipők, zoknik
párban összeillenek.
Az étel a kanalukról,
lecsöppenve menekül.
Zsémbesek, és morgolódnak,
nincsenek már remekül.
Most már rád vár a feladat,
nyisd hát meg a szívedet!
Jusson nekik gondoskodás,
melegítő szeretet.
Ne azért, mert elvárható,
ne azért tedd Ővelük.
Csak emlékezz, te rólad szólt
sokáig az életük.
Légy mellettük, ha teheted,
– kis világuk oly rideg.
Öleld Őket szeretettel,
melegítsen a szíved…
