Elhunyt Horváth György, a szentesi férfi vízilabda csapat korábbi magyar válogatott kapusa, aki meghatározó tagja volt az 1980. novemberében Magyar Népköztársasági Kupát nyert keretnek.
Horváth György nem szakadt el soha a szentesi vízilabdától és a női szakág kapusedzőjeként dolgozott még napjainkban is a Szentesi Vízilabda Klubnál.
A Szentesi Életben megjelent sportlegendákat bemutató cikkel búcsúzunk tőle. Sebők Tamás így írt róla 2021. április 2-ai újságban:
Végy egy jó kapust! Tartja a leginkább futballban használatos „alaptörvény”, de hát egy jó kapus a legtöbb sportban kincs. Ezt e heti beszélgetőpartnerem is bizonyítja, hisz nem csupán a szentesi, de a magyar sportélet nagykönyvébe is beírta a nevét, hiszen tagja volt az 1980-as MNK-győztes Vízmű együttesének, majd a nemzeti csapat hálóját is őrizte. Horváth Györggyel idézzük fel pályafutása legemlékezetesebb mérföldköveit.
Ha belépünk a szentesi uszoda bejáratán, az elsők között kiakasztott fekete-fehér fényképen egy igencsak jeles triót: Gerecz Elemért, Horváth László ’Rozogát’ és id. Horváth Györgyöt láthatjuk. Az alma nem esett messze a fájától, ugyanis a Dózsában vízilabdázó édesapa nyomdokain mai legendánk is a vízipólót választotta sportágául. – Budapesten születtem, de szinte minden nyarat Szentesen töltöttem a nagyszüleimnél. A Marx-téren laktak, a szomszédjuk pedig az a Füsti Jancsi volt, akinek az unokája, Janka most a női csapatunkat erősíti. Jancsi vízilabdázott és hívott, hogy csatlakozzak hozzájuk. Dobossy Lajos volt az edző és nem volt kapusa. Tudtam én valamennyire úszni akkor, de senki nem tanított meg helyesen, inkább csak ahogy megtanultam. De ez később sem múlt el, a gyorsomban is mindig volt egy Zsiga-féle mell-lábtempó. Lajos beállított a kapuba és hát a fiúk emberükre találtak bennem. Kihívás volt gólt szerezniük – kezdi György.
„Ott sírtam a kapuban…”
György szülei később elváltak és a fiú édesapjával Szentesre költözött, így a helyi csapatban nevelkedett Dobossy Lajos és Mikó József kezei alatt. – Jancsival még együtt játszottunk a serdülő és ifi korosztályban, de ő utána abba hagyta, én viszont a csapatban maradtam. Nagyon feszített volt a tempó 15 évesen kezdtem el űzni a vízilabdát, 2-3 évvel később már a nagy csapatban kellett szerepelnem. Mondhatjuk, hogy eleinte leginkább „a középkezdést gyakoroltam” (nevet). Ifi másodosztályból az OB 1-be kerültem a világ legerősebb bajnokságában. Az első meccsemen emlékszem a Honvéd ellen játszottunk. Középkezdés után pontosan kilőtték a felső sarkot. Ott sírtam a kapuban. Jozsó bácsi a parton, a társaim a vízben vigasztaltak.
Két évig Dongó László mögött tanulta a fortélyokat, majd lassan az elsőszámú kapussá nőtte ki magát. A tehetsége megvolt, a motivációjával azonban akadtak problémái. – Nem voltam szorgalmas. Soós Laci folyamatosan macerált is, hogy vállaljak plusz edzéseket és akkor kapok egy nagylemezt. Elkényelmesedtem és igazából kellett egy „pofon”, ami felébreszt. A csapat Kecskemétről igazolt egy kapust, Baán Tibit, én pedig azt mondtam magamnak „Nehogy már ő legyen a kapus!”. Egy pálfordulás jött el, és onnantól elkezdtem iszonyatosan dolgozni. Persze a védés is nagyon jól ment – mondja.
Egy szék, két szék, három szék…
Későbbi edzőjének, dr. Tóth Gyulának sikerült igazán betörnie. A legendás tréner humorosan mindig azt monda Györgynek: „Ha nem kapsz gólt, a csapat biztos lő egyet és nyerünk! Ilyen egyszerű ez.” – Rengeteget tapostam. Ez manapság már nem annyira módi. Gyulánál ez volt a recept: Háromszor ötven hossz taposás, egy szék, két szék, három szék. Voltak az uszodában ilyen fából készült összecsukható székek, ezekkel kellett 50-50 hosszat taposnom. Később egy ólomövet is csináltattam magamnak, ami még plusz 10 kilós volt. A három székkel meg az övvel a „fülemen vettem a levegőt”. Szárazföldi edzésekkor futni kellett a csapatnak. Én nehezen bírtam, mert fájt a derekam. Mondtam is neki, hogy Gyula, én inkább leúszom, de hadd ne fussak! Pillangóban úszatta le velem a távot – emlékszik vissza mosolyogva.
A sok befektetett munka azonban kamatostul megtérült Györgyöt OB 1-es pályafutása során egy évben tízszer is a forduló válogatottjába választották. Az 1980-as MNK-szereplés során pedig Gerendás büntetőjét hárította, ami után Kádár négyméteresével lőtte magát a döntőbe a Vízmű. – Óriási csapatmunka volt. Itt volt velünk Mezei és Kucsera, volt egy Pengő Lacink, aki szélvészgyors volt. Tízből kilencszer elhozta a labdát ráúszásnál. Kilenc másodperc alatt úszta a 21 métert. Sokat edzettünk és mindenki akart. Én volt, hogy 38,8-as lázzal védtem, mert nem volt más. Ez volt a sikerünk kulcsa. Nem pénzért játszottunk, hanem a vízilabdáért.
A nemzeti csapatban
1979-ben a B válogatottba hívták, ám a Kupagyőzelem, valamint a KEK final fourba jutás felkeltette az első számú nemzeti csapat figyelmét is, 12-szer játszott a válogatottban. – Pengő Lacival egy magyar-orosz meccsen debütáltunk. Aztán egy válogatott tornára vittek el Patroszra, ezt követően pedig a ’80-as moszkvai olimpiára készülő keret tagja lettem. Soós Lacival közel másfél hónapig voltunk Pesten, aztán Lacit hazaküldték, nekem pedig mondták, hogy nem férek be a szűk keretbe. Talán azért, mert vidéki voltam. Györgyöt ezt követően hívta a frissen feljutó Volán, de nem adta be a derekát. – Megvolt itthon mindenem, ezért nem mentem. Akkoriban nem volt ennyire divat az igazolás, mint manapság. A Dózsában dózsások, a Vasasban vasasosok, a Fradiban fradisták, Szentesen pedig szentesiek voltak. Ennek ellenére sokunkat hívták más csapatok, de nem mentünk. Itthon maradtunk, itthon vízilabdáztunk együtt – idézi fel azokat az időket György. Harmincegy évesen aztán az akkori körülmények úgy hozták, hogy abba kellett hagynia a játékot, ezt követően a maszek világban helyezkedett el. Ma a Szentesi Vízilabda Klub felnőtt csapatainak kapusait edzi, emellett a kis növendékekkel is foglalkozik.
