Dóczi Jusztina író, újságíró, helytörténész évtizedek óta fáradhatatlanul kutatja Nagymágocs múltját és jelenét. A szerző ezúttal az oktatástörténet vizeire evezett és 2021. decemberében megjelent kötetében a község iskoláinak szép és tartalmas krónikáját tette le az asztalra. Az író asszony előtte évtizedekig a Szentesi Élet újságírójaként, a Nagymágocsi Hírmondó szerkesztőjeként és a Csongrád Megyei Hírlap külső munkatársaként is cikkek, írások százaival gazdagította a nagyközség iránt érdeklődők ismereteit. Az elmúlt években egymás után, szinte évente jelentkezett köteteivel is. Először szerzőtársaival közösen az „Írások Nagymágocs múltjáról” c. tanulmánykötetet publikálta, majd önálló könyvként jelentek meg „Az idő szekerén Nagymágocsra”, „Az akarat virágai Nagymágocsnak”, a „Virág a nagymágocsi hősök sírjára”, „A nagymágocsi zöld erdőben születtem”, az Évgyűrűk a nagymágocsi életfában”, és 2020-ban – a három szerzőtársával közösen jegyzett – „Búvópatak medret keres” c. alkotásai. Túlzás nélkül állítható, hogy keze által hiánypótló, forrásértékű, nívós művek születtek.
A frissen megjelent könyv részletesen feldolgozza és bemutatja a nagymágocsi iskolák történetét a kezdetektől egészen napjainkig. Bevezetésképpen a község múltjába kapunk betekintést. Nagymágocs (1903-ig Mágocs) 1722 és 1944 között a gróf Károlyi család birtokához tartozott. Az első oktatástörténeti forrás 1740-re datálható, amikor is a grófi család Molnár Mihály „udvari káplárra” bízta a tanítást. Sőt, a szociális érzékenységéről is ismert nagybirtokos, gróf Károlyi Imre (1873-1943) ingyen ebédet is biztosított az uradalomhoz tartozó gyerekeknek továbbá oktatásukról is gondoskodott. A 19. században, a kiegyezés után fejlődésnek indult az oktatásügy hazánkban. A „boldog békeidőkben”, az Eötvös-féle 1868. évi népoktatási törvény következtében gombamód szaporodtak az iskolák Mágocson és környékén. Összesen 10 iskola épült, az elsők, 1877-ben Árpádhalmán és Lajostanyán. Az első világháború és Trianon tragédiáját követően a Horthy-korszakban is tevékenykedett egy nagyformátumú, koncepciózus vallás-és közoktatásügyi miniszter hazánkban, gróf Klebelsberg Kunó (1875-1932), aki – egyebek mellett – iskolaépítési programot is indított. Ennek hatására tovább bővült és korszerűsödött a közoktatás a községben és vonzáskörzetében. A kötetet végig különféle eredeti dokumentumok, fotók, tablóképek gazdagítják. Jó érzés látni, hogy a leszármazottak „ereklyeként” megőrizték például szerettüknek a Nagymágocs-Lajostanyai Magyar Királyi Állami Elemi Népiskola 1929-es „Értesítő könyvecskéjét”, és „újraoltási bizonyítványát”.
A vargabetűkkel tarkított, „zsákutcás” 20. századi magyar történelem minden fejezete nyomon követhető a nagymágocsi helytörténeti kiadványokban, így ebben is. A 2. világháború hatásai majd az újrakezdés kínkeserves erőfeszítései is megelevenednek a sorokat olvasva: Az iskolákat az 1944/45-ös tanév végéig közös igazgatás alá vonták, a háború után tanárhiány volt, az első teleken hosszú, több hetes „szénszünetekre” is akadt példa, a szegénység lépten-nyomon érzékelhető volt. 1948-ban sor került az iskolák államosítására és szintén ebben az évben törvénybe iktatták a nyolcosztályos általános iskolát.
Ettől az időszaktól kezdve – egy frappáns szerkesztői elgondolás következtében – megelevenedik, sokszínűvé válik a kötet. Több mint 50 egykori tanár, tanító, tanuló szólal meg a könyv lapjain, kisebb-nagyobb terjedelemben. Ők visszaemlékezéseikkel, élményeikkel és – nem utolsó sorban – féltve őrzött tárgyi emlékeikkel, fotóikkal, tablóképeikkel gazdagítják a művet. Általuk végig követhető a magyar oktatásügy megannyi sikere, kudarca, reformja és változása: Szó esik az úttörőmozgalomról, az orosz nyelv oktatásáról, a tanyasi iskolákról – többek között – a lajostanyai, bojtárteleki, lajosszállási, mágocsoldali, kapásfalui intézményekről, amelyek a „tudás csodálatos végvárai” voltak. Felidéződik az évzárók hangulata, és a kulcsfontosságú 1959. év, amikor is az „emeletes” iskola nyitotta meg kapuit, ahol jelenleg is működik az intézmény. A tanítók, tanárok élő emlékei, a vidám, olykor megható történetek a tanításról, a diákokról, a kirándulásokról, nyári táborokról szintén önálló fejezetet érdemelnek. A rendszerváltozás következtében megszűnt az orosz nyelvoktatás, helyette nyugati nyelvek lettek kötelezőek, megjelent az informatika is a színen, beüzemelték az első számítógépeket, a nagymágocsi gyerekek előtt egy újabb ablak tárult ki a világra.
A szerző részletesen és nagy szeretettel emlékezik vissza a saját, 1956 júniusában végzett osztályára, volt tanáraira. Az osztálytársak közül sokan Nagymágocson vagy a környékén maradtak, itt élték/élik le életüket, de akadtak, akik messzebbre vetődtek. Mindazonáltal összetartó, osztálytalálkozóikat öt-tíz évente rendszeresen megtartó közösségnek bizonyultak. Az az egy személyes megjegyzés is ide kívánkozik a recenzens részéről, hogy édesapja, Udvarvölgyi Sándor (1942-2008) Dóczi Jusztina osztálytársa volt, Budapesten élte le élete nagyrészét, de – ha tehette – ő is részt vett ezeken az eseményeken és egykori osztálytársai a temetésére is eljöttek és fejet hajtottak emléke előtt.
Az általános iskolában nem csak gyerekeket oktattak. Működött az intézmény falai között dolgozók technikuma és 1973-ban indult a szentesi Horváth Mihály Gimnázium levelező tagozata is, amely képzés sikeresnek bizonyult és az érdeklődő nagymágocsi felnőtteknek hosszú évekig biztosította a helyben történő érettségi szerzés lehetőségét. Számba venni és felsorolni is nehéz, hogy az elmúlt három évtized során mennyi esemény történt az iskolában. Megszervezték a jótékonysági Hunyadi-bált (az intézmény Hunyadi János nevét viseli), 1995. március 8-án Fodor Gábor művelődési– és közoktatásügyi miniszter látogatott az iskolába, később Alapfokú Művészeti Iskola is alakult és létrejött a Hunyadi Alapítvány. Érdemes még megemlíteni, hogy az iskolától függetlenül 1960 és 2007 között működött nevelőotthon is a nagyközségben, az állami gondozott gyerekek nevelői, tanárai is megszólalnak a kötetben. Az „emeletes” iskola 2010. április 16-án ünnepelte 50. évfordulóját, az esemény jó apropó volt a visszatekintésre, összegzésre is. A fejezeteket olvasván megállapítható, hogy sokszínű, eseménydús éveket töltenek itt a nebulók. Különféle versenyeken vesznek részt, élvezik a multimédiás oktatókrendszer áldásait, „kölyökszínpadon” játszhatnak, sportolhatnak, táborozhatnak. A volt diákok emlékeinek, tanárok, tanítók vallomásainak özönében szépen lassan eljutunk napjainkba, a jelenlegi iskolás gyerekek világába.
A nagyívű és információgazdag írás ismételten példás összefogással valósult meg: A könyvet Nagymágocs Nagyközség Önkormányzata adta ki és Horváth Gyula, a Nagymágocsi Farmer Kft. ügyvezető igazgatója támogatta. A legutóbbi évtizedet önálló, „A Nagymágocsi Hunyadi János Iskola rövid története 2010-től napjainkig. A változásban az állandóságra való törekvés a legtitokzatosabb” c. írásában Varga Ferenc intézményvezető mutatja be, majd a kötet legvégén kapott helyet Szebellédi Endre István polgármesternek, aki az előszót is jegyzi, az iskola infrastruktúra fejlesztéséről szóló összegzése is, amelyből kitűnik, hogy az intézmény fenntartó és az önkormányzat sok esetben eredményesen pályázott az iskola korszerűsítésére.
A könyvben egy dél-alföldi nagyközség példáján keresztül nyomon követhetjük hazánk közoktatásának történetét a 18. századi „udvari káplártól” napjaink elhivatott pedagógusáig, a kezdetleges, tanyasi iskolától a mai, modern épületig, vagy, – hogy a címet idézzük – a „palatáblától a számítógépig”. Őszintén remélem, hogy a szerző még sokáig alkotókedve teljében, jó egészségben örvendezteti meg olvasóit újabb és újabb munkáival. Úgy vélem, Nagymágocs történetében, közelmúltjában akadnak még „fehér foltok”, bőven lenne mit megörökíteni a nagymágocsiak, a községből elszármazottak és az érdeklődő közönség számára.
Udvarvölgyi Zsolt András, PhD
történész, szociológus, főiskolai tanár
Budapest
www.szentesimozaik.hu
Hírek|29
Térség|37