Búcsú Mártitól!
Jó lett volna elbúcsúzni, de a halálnak saját órája van…
Tudod, most legszívesebben odaülnék melléd, és megkérnélek, hogy adj még egy falat katonát: egy kis kapuvári szalonnával és paprikával.
Emlékszel, hogy hányszor, de hányszor ültünk így együtt neki enni, és hogy mennyit nevettünk?
Emlékszel, amikor még a József Attila utcában a francia pékség helyén volt a könyvtár – és egeret üldöztünk. Te már az asztal tetején álltál, én pedig próbáltam hős lenni és valami lapátfélével vettem fel a harcot azzal a gyalázatos rágcsálóval… Mire közölted velem, hogy a nadrágom szárán is fel tud mászni… Onnantól kezdve én is az asztalon voltam. Alig bírtunk lejönni, úgy nevettünk.
Veled még veszekedni is jó volt, mert annak a végén is pukkadásig képesek voltunk nevetni.
Szerettem hallgatni, ahogy mesélsz. Benne voltál minden elmondott történetben, és belevarázsoltál bennünket is. Azt is szerettem, hogy olyan erős voltál.
Ahogy rendben tartottál mindent magad körül.
Ahogy a fiúkat nevelted.
Szerettem a kézírásod: a szép gömbölyű, egyforma betűket. Kerekítetted azokat is, ahogy a világot is magad körül.
Tudom, hogy megköszöntem, hogy segítetted a munkámat, de talán nem elégszer.
Köszönöm Márti!
Hiányoztál azután is, hogy a szíved – ami jó volt – elfáradt.
És most is hiányzol…
Nem leszel velünk a lecsón, a közös névnapozásokon és a karácsonyi bulin sem.
Nincs tovább közös lottózás és a Tóniban (Szent Antal bt.) is megüresedett egy hely…
Űrt hagytál magad után.
Betölthetetlent.
Elhalkult a nevetés.
Pár hete is, amikor beszélgettünk – Pityu és Margóka temetése után – tudtál jókedvű lenni. Néztelek, és ami feltűnt, az a szemed. Nem nevetett. Vidám és huncut dolgokat meséltél, de a szemed nem nevetett.
Néztem az arcod, a szép vonásaid, a hajad, ami a göndör fürtjeid ellenére is mindig szépen állt (hogy ezt is hogy csináltad?), és azt láttam, hogy szomorú vagy. Először azt gondoltam, hogy fáradt… Azt láttam, hogy messze nézel, nagyon távolra.
Oly sok minden történt az elmúlt hónapokban, és Te most is, ahogy eddig is, tartottad magad. Erős voltál, mert annak kellett lenned – a fiúk, és anyukád miatt, és különben is, Te mindig is erős voltál.
Csak ülök, és nézem a monitort.
Nem tudom befejezni a gondolataimat, nem tudok elköszönni Tőled Márti.
Elfogytak a szavak.
Tolkien gondolatai jutottak eszembe:
Az út örökké megy tovább,
szirtek fölött és fák alatt,
nap nem járta barlangon át,
fürge folyó mentén halad,
halad havon, mit tél szitált,
virágok közt a nyári réten,
pázsiton át és kövön át,
holdsütötte hegyek tövében.
Az út örökre megy tovább,
felhők alatt és hold alatt,
de bármilyen messze tért, a láb
végül hazafelé halad.
S a szem mely lángot és csatát
látott kőtermek mélyiben,
a régi ismert mezőkön át
füvön, fán, dombon elpihen.
Mindig szeretettel gondolok Rád!
