http://www.szentesinfo.hu/mozaik/2015/4/beet.htm
„A néma szónok”, a „vak festő…” – rosszízű cirkuszi tréfának, de legalábbis fából vaskarikának érezzük az ilyesfajta szófordulatokat. Pedig létezett – igaz, ismereteink szerint mindössze egyetlen – művész, aki az alkotáshoz leginkább szükséges készsége, a hallása elvesztése után is képes volt folytatni a munkát. Új műveket tudott komponálni, méghozzá nem is akármilyeneket.
Igen, Beethovenről hallhattunk zenés előadást a Városi Könyvtárban 2015. április 20-án Dr. Szalay László főorvos előadásában az „Ifjúságom csak most kezdődik” címmel.
Nem véletlen, hogy az orvostudomány is megkülönböztetett figyelemmel fordul a süket zeneszerző paradoxona felé. A Beethoven családban apai ágon több zenésszel is találkozhatunk.
Nagyapja aki szintén Ludwig volt a mai Belgium területéről költözött Bonnba, ahol karnagyként a kölni választófejedelem egyik udvari zenekarát dirigálta. Beethoven apja is zenész, bár karrierje nem ívelt olyan magasra, mint apjáé. Egyes vélemények szerint, ennek egyik oka összeférhetetlen magatartása lehetett, mely feltevést az első hegedűs egyik levele is igazolni látszik: „a kolléga úr inkább a tigrissel, mint az emberrel mutat közeli rokonságot.”
Az általában harapós kedvű Johann van Beethovennek összesen hét gyermeke született, másodikként 1770-ben Ludwig. A testvérek közül mindössze hárman élték meg a felnőttkort. Itt kell megjegyeznünk, hogy XVIII-XIX. században a csecsemő- és gyermekhalandóság még 30-50% között mozgott. Ismereteink szerint nem volt örökletes betegség a családban, ahogyan a süketség sem fordult elő korábban.
A kisgyermek Ludwig betegségeiről viszonylag keveset tudunk, annyi azonban bizonyos, hogy tébécén és bárányhimlőn átesett. Ez utóbbi a zeneszerző arcán is nyomot hagyott. Gyermekkori asztmáját idővel kinőtte.
1792ben Beethoven úgy döntött, hogy elhagyja szülővárosát és Bécsbe költözik. Remélte, hogy ott Mozart kezei alatt tanulhat, ám a császárvárosba érve a zseniális művész már nem élt. Az ifjút ekkor Haydn vette maga mellé. Ezen időkből származó írásaiban tett említést először hasi bántalmairól, melyek hasmenés, székrekedés, görcsök és hányás formájában mutatkoztak A kellemetlenségek egész földi pályafutását végigkísérték, sőt élete delelőjétől a rohamokhoz több napig tartó sárgaság is társult.
Beethoven 27 évesen tífuszon esett át, ami után nem sokkal kezdődtek hallási problémái. Panaszai ekkor még csupán a bal fülére korlátozódtak, és csak időszakosan fordultak elő fülcsengés kíséretében.
1801re azonban a betegség sokkal előrehaladottabb állapotban volt: a halláscsökkenés mindkét oldalon jelentkezett és egyre fokozódott. Barátjához, Wegelerhez írott levelében kétségbeesetten számol be tapasztalatairól: „hallásom az utóbbi 3 évben rohamosan romlik. Füleimben éjjel-nappal állandó sípolást és zúgást hallok. Bármily egyéb foglalkozás esetén ez elviselhetőbb lenne, az enyémben azonban ez tényleg ijesztő…
Hogy fel tudd fogni, milyen mértékű a süketségem, be kell neked vallanom, hogy a színházban egészen előre kell hajolnom a zenekar felé, hogy az énekest halljam, mert ha ezt nem teszem, akkor a magas hangokat nem hallom, sem az énekesét, sem a zenekarét, ha pedig egy kissé távolabb állok, akkor egyáltalán semmit sem hallok. Gyakran előfordul, hogy a halk beszéd tónusát hallom, de a szavakat már nem tudom kivenni. Ha viszont valaki kiabál, az elviselhetetlenül kellemetlen.”
Beethoven az elkövetkező 14-15 évben szinte teljesen elveszítette hallását. Mivel még a hétköznapi beszélgetés is teljesen lehetetlen, írásban közölte gondolatait az őt körülvevőkkel. Mindezeket füzetekben rögzítette, melyek száma haláláig elérte a 140-et. Ma a zeneszerző hagyatékának fontos részét képezik.
Beethoven „halhatatlan szerelmese” Brunszvik Teréz grófnő, a magyar Brunszvik család leánya volt. Bár mindinkább tért hódít az a vélemény, hogy a mester Guiccardi Julia grófnő iránt táplált soha nem múló érzelmeket. Mindkét feltevés csak feltevés. Beethoven szerelmi életét az állandó félelem jellemzi, amely igen sok lángelme sajátja, és amelyet a lélekbúvárok az alacsonyrendűség érzésének neveznek. A zeneszerző, a lángelmék lángelméje, tudja, hogy a nő a szerelemben többre becsüli a szép külsőt, a férfias erőt, mint a szellem hatalmas erejét. Így hát nem éppen szerencsés testi adottságainak tudatában fél a nőktől. Beethoven szerelmi életéről aránylag keveset tudni. Annál többet ki nem élt vágyairól, elviharzott kínjairól, pillanatnyi örömeiről azokból az alkotásokból, amelyek minden szerelemnél halhatatlanabb nyelven beszélik el érzelemvilágának kivételes gazdagságát.
